Technika és természet szinkretizmusa a vizuális művészetben

A 21. század dinamikája, a technológia gyors evolúciójának kora, új lehetőségeket nyújt a művészi megvalósításoknak. A társadalom ingerküszöbe egyre magasabbra kerül, ezért az esztétikum megjelenítésének – oly módon, hogy hatást is gyakoroljon az emberre – új kihívásokkal kell szembenéznie. Észlelve azt a tendenciát, miszerint a techológia fokozottan jelen van a művészetben, olyan képzőművészeti alkotásokat szándékszom elemezni, amelyek úgy használják fel a technológia kínálta lehetőségeket, hogy ez által nem válnak hatásvadásszá, és teret engednek az esztétikum kibontakozásának.

A szerelem kertje a magyar felvilágosodás irodalmában

A felvilágosodás korában a kert központi motívumként volt jelen a magyar irodalomban. Dolgozatomban posztkolonialista[1] módszer segítségével vizsgálom Csokonai Vitéz Mihály A Reményhez című versében a kert leírását (a módszert lásd még: Meggyeskert, Az ember tragédiája, perzsa kertek), a különböző természeti elemek szimbolikus jelentését, összefüggésbe hozva két másik felvilágosodáskori művel: Kármán József Fanni hagyományai című levélregénye és Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című drámája. Kutatásom során rájöttem, hogy a Csokonainál megjelenő fiktív kert nemcsak a szerelem metaforája, hanem a nyelvé is, ezért figyelemmel követem, hogyan fejezi ki nyelvileg a szerelmet és a reménytelenséget, és arra keresem a választ, hogy mindez hogyan kapcsolódik a nyelvújítási programhoz.

A kert toposza A. P. Csehov Meggyeskert című drámájában

Az emberi kultúra része, hogy kezdetektől fogva kerteket hoz létre. Azzal, hogy körbekerített egy földdarabot, egy választóvonalat hozott létre, amivel egyszerre megszületett a „kint”, ahol a káosz uralkodik és a „bent”, ahol biztonságra, békére és nyugalomra lelhet, és itt elképzelése szerint alakíthatja a természetnek azt, az egésztől elszakított darabját, a számára eszményi tartózkodási helyet építve ki. Ez az ember kéznyomát viselő földdarab a művészetek egyik ihletforrásává is vált (irodalom, vizuális művészetek) idővel, amellett, hogy máig fennmaradt néhány olyan kert, amelynek kultúrális jelentősége van.

Az Édenkert ábrázolása Az ember tragédiája alapján

Minden valószínűség szerint Madách Imre Az ember tragédiája című művét színpadra szánta, mivel drámai költeménynek nevezte. Több rendezőt is magával ragadott a mű, melyet színre vinni merész vállalkozásnak bizonyulhat a színek váltakozása, a gondolatok sűrűsége és a mű terjedelme miatt is. Ennek ellenére a mű minduntalan színrevitelre kívánkozik különböző elképzelések szerint. Közelebbről az Édenkert ábrázolásával fogok foglalkozni, melynek Az ember tragédiája színpadi átdolgozásait vettem alapul. Vizsgálatomban azt kutatom, hogy milyen olvasatokat nyújthatnak a különböző színpadképek.

Kert a perzsa kultúrában

Perzsiában a természeti körülmények miatt a kert az életet adó oázis1, a Paradicsom, mely az élet és a halál harmonikus egységét ábrázolja. Közepén áll egy világfa vagy egy halhatatlanságot biztosító fa, földjét pedig négy folyó öntözi. Az ókori perzsa kerteket hasonlóan építették. A négy égtáj irányában csatornák osztották fel négy részre, közepén egy vízmedence volt. A csatornák a birodalom négy folyóját, a négy kertrész pedig virágokkal és fűszernövényekkel beültetve, a földet szimbolizálta. A kert közepe egy függőleges tengelyt is feltételezett, ami összekapcsolta az eget a földi világgal. Az ősi perzsa pairi-daeza szó kerített teret, azaz kertet jelent. Innen ered, hogy a kertek a valahol elveszett éden, a paradicsomkert utáni vágyból született, ahol az ember visszatalálhat magára, harmóniába kerülhet a természettel, a világgal.2